2017. június 17., szombat

hat

Érdekes egy hét volt ez. 

Szerdán reggel felébredtem negyed hatkor, nem tudtam visszaaludni, úgyhogy hat előtt pár perccel elmentem futni, iszonyú jól esett, hűvös volt, napkelte meg madárcsicsergés, én meg nem győztem csodálkozni magamon, hogy ilyeneket csinálok - kicsit több mint hat km-t futottam, még az ébresztőm (7:15) előtt haza is értem, utána egész nap pörögtem (viszont azóta is álmos vagyok kb. :D). 

Ugyanaznap kiderült, hogy fölmondott a cég hat kollégámnak, mindegyiket derült égből villámcsapásként érte (minket is), és a pletykák szerint ez még nem a vége, pár hét múlva újabb emberekre kerül sor. Mi állítólag biztonságban vagyunk.
Én sose hagytam abba az álláskeresést igazából, ezt persze nem reklámozom nagyon, mert szeretem a munkámat, amit és ahol és akikkel csinálok, csak Y generációs vagyok és nem tudom elképzelni, hogy ugyanazt csináljam hosszú évekig, és már tavaly ősszel is kicsit azt éreztem, hogy ok, mindent láttam, most már csak ismétlődnek a feladatok, és azóta ez csak erősödött. Szellemileg semmi kihívás, a meglevő tudásomat nem használom, csak a készségeimet, amik nyilván tök sokat fejlődtek és fejlődnek folyamatosan, szóval nem panaszkodom, csak ténymegállapítok. Tegnap véletlenül úgy adódott, hogy fordítottam angolról magyarra két és fél mondatot, hát le nem tudom írni, mennyire örültem, hogy végre használhatom az agyam (és még a téma is szimpi volt, a "lex Heinekennel" kapcsolatos!). Most kicsit ott tartok, hogy mit is akarok az élettől? A fordítás/tolmácsolás, általában véve a szellemi munka nagyon hiányzik, de közben nekem lételemem ez a pörgős-szervezős-gyorsdöntéshozós-felelősségteljes vonal is, és volt is már rá precedens, a bizottsági szakmai gyakorlatom vége felé, hogy untam, hogy csak fordítok és nincs semmi más, pedig az csak öt hónap volt. Viszont ha a realitásokat nézzük, itt nem nagyon van olyan állás, amiben a szellemi és a gyakorlati "tőkémet" is tudnám hasznosítani, és ha választani kéne, hogy milyen szektorban helyezkedjek el, még mindig azt választanám, hogy ha csak lehet, legyen köze a fordításhoz. 
Most persze ez még mind tárgytalan, mert mi (a még legalább bő három évig futó bizottsági projekten dolgozók) állítólag biztonságban vagyunk, egyrészt  mert a projektünk él és virul, másrészt mert mi nagyon olcsók vagyunk (fiatalok, kevés tapasztalattal) tehát nem minket éri meg kirúgni. Úgyhogy találgatjuk, ki(k) lesz(nek) a következő(k)... 
Egyébként ha esetleg kirúgnának, akkor, utánanéztem, kéthavi felmondási idő van, szóval még két hónapig akkor is kapok fizut, ha nem járok be, és utána egy évig jár a munkanélküli segély, ami a fizetésem 80%-a (és amikor találok állást, ha ott kevesebbet keresnék, mint most, akkor a mostani munkáltatómnak x hónapig fizetnie kell ezt a különbözetet :D). Úgyhogy az éhhalál közvetlen veszélye semmiképp nem fenyeget.

2017. június 11., vasárnap

azért ezt itt is megörökítem :)


#princípium

Mai programom eddig: 
- mosogatás
- fürdőszoba-takarítás (ékszerek és mindenféle higiéniai cuccok szortírozása és rendberakása incl.)
- vasalás
- főzés

Szülni (ma) még nem szültem!

forrás: http://uvegplafon.blog.hu/2016/12/16/egy_eves_a_noi_principium_szulocsatorna-retrospektiv

Ebből is látszik, hogy az ember élete nem változik meg alapjaiban véve csak attól, hogy külföldre költözik.

2017. június 9., péntek

életmódváltásról

Ez is hozzám tartozik, fog a fene disztingválni. Szóval március végén szembesültem vele, hogy kövér vagyok. Vagy ha nem is kövér, akkor is túlsúlyos (nem tudom, orvosilag melyik a súlyosabb, hehe, értitek), és nyilván előtte is tisztában voltam vele, hogy az utóbbi években eléggé eltunyultam és felszedtem egy csomót, meg hogy nem jönnek rám a régi felsőim, gatyáim, satöbbi, szóval nem hárítottam én ezt sose, csak egyszerűen március végéig nem jött el az a pont, hogy azt érezzem, most már tényleg tennem kellene valamit ellene. Attól kezdtem el érezni, hogy ráálltam a mérlegre és nagyon sokat mutatott. 
Rólam tudni kell, hogy képtelen vagyok éhezni, sőt éhesnek lenni is, olyankor nem lehet velem bírni, ez nagyon rossz nekem is meg az épp velem levőknek is, és már megtanultam kontrollálni, meg olyankor inkább befogni, de nem mindig megy, szóval a klasszikus étteremben értelemben vett fogyókúra, amelynek lényege a sokkal kevesebbet evés, ki volt zárva. Viszont mióta itt vagyunk, lényegesen egészségesebben eszem, ami nagyrészt abból adódik, hogy itt eleve mások az alapanyagok és a "tipikus" ételek, mint Magyarországon, szóval ebből a szempontból nem volt nehéz dolgom, elkezdtem átszoktatni magam a salátákra, a zöldségalapú étkezésekre a kenyér és a hús helyett. Ami nem jelenti azt, hogy ne ennék húst vagy kenyeret egyáltalán, csak sokkal, de sokkal kevesebbet mindkettőből. És persze próbálom a nassolást teljesen elhagyni, illetve ha mégis nassolok, akkor például koktélparadicsomot sajttal, vagy gyümölcsöt, szóval nem csokit vagy csipszet. Az is eléggé megkönnyíti a dolgomat (igazából minden megkönnyíti), hogy itt ebédet a Lunchtime nevű cégtől tudok rendelni, mivel nincs menzánk, és a közelben olyan étterem sincs, ahova csak úgy ki lehetne ugrani egy fél órára, na és a Lunchtime menüje nem túl izgi, bár változatos: mindennap van 5 húsos, két tésztás és két halas főétel, levesek, szendvicsek (bagelek, wrapek, meg igazi szendvics-szendvicsek is), és nyolcféle húsos és négyféle vega saláta, különböző méretekben, szóval salátákból a legnagyobb a felhozatal, bár igaz, hogy állandóak, kb. kéthavonta kicserélnek kettőt. De még így is jobbak, mint a meleg ételek, amik tényleg nagyon unalmasak annak ellenére, hogy mindennap másik van. Ja, desszertek is vannak egyébként, és az például nagyban hozzájárult a március végi mérleg-kiakadáshoz (mennyire vicces vagyok ma...), hogy előtte masszívan talán egy hónapig majdnem mindennap rendeltem desszertet is, mert olyan finomak voltak (pl. málnás tiramisu). DE vannak amúgy diabetikus desszertek is, amik közül néha most is rendelek. Na mindegy, szóval amikor jött az elhatározás, akkor meglepően könnyen átálltam a meleg kaja + desszert kombóról a saláta + semmire, és ez azóta is tart, amikor nem saláta, akkor halas főétel, a legritkább esetben tészta, amikor minden más opció annyira unszimpatikus, hogy azt kívánom, bár készítettem volna itthon valamit előző nap és vittem volna magammal. És apropó itthon, este is saláta vagy grillezett zöldség a menü többnyire, hétvégén meg attól függ, hogy jön ki a lépés, de próbálok akkor is ezeken a kereteken belül maradni.
De amiről igazából írni akartam (ez a bevezetés volt), az a FUTÁS. Már tavaly volt egy ilyen rohamom, de nem fogyási, csak mozgási céllal, de nagyon random és keveset futottam, és az se esett túl jól, és abba is hagytam pár hét után. Most viszont nem. Kb. 2-2,5 kilométer/alkalommal kezdtem, itt mellettünk az erdőben, és már ez is siker volt, ha megállás/séta nélkül sikerült (az elején nyilván nem). Mostanra 7 km-ig jutottam, a városban (az erdő túl ingerszegény, ott túl jól tudok arra figyelni, hogy szúr az oldalam / fáj a vádlim / nem kapok levegőt / haza akarok menni), ami óriási, és kivételes alkalmaktól (pl. ha nyaralunk, vagy ha zuhog az eső, vagy ha nem érzem jól magam) eltekintve hetente legalább kétszer megyek, és tökre élvezem!  Ha épp nem is jön össze a 7 km, akkor sem adom ötnél alább már semmiképp, és márciusban nem hittem volna, hogy eljutok idáig és még utálni se fogom, sőt. :D Március 25. óta összesen kicsit több mint 88 kilométert futottam (hihetetlen, nem?), és rá kellett jönnöm, hogy két dolog motivál (a fogyáson kívül): 1. a számok - például amikor egyszer 6,98 km-nél értem volna haza, inkább tovább mentem egy kicsit, hogy meglegyen a 7 km, 2. amikor megosztom a futásokat a FB-n, és tök sokan lájkolnak meg drukkolnak. :) És nyilván a futásaimnak nem minden pillanata őszinte öröm (that's an understatement), de direkt olyan helyeken futok, amik szépek/érdekesek és elterelik a figyelmemet, és például most is alig várom, hogy holnap megint menjek és sikerüljön elérnem a 8 km-t valahogy. Meg tervezgetem, hogy merre lehetne még menni, ahol nem voltam, szóval baromira élvezem, minden előzetes félelmem ellenére! Szeptemberre beneveztem két 10 km-s futós eventre is, hogy legyen külső motivációm addig is, meg hogy kipróbáljam, milyen másokkal futni (simán lehet, hogy utálni fogom). 
Nyilván jön a magától értetődő kérdés, hogy na, és mennyit fogytam? Egyelőre 2 és 3 kiló között változik, ami baromi kevés, de a futás miatt tudom, hogy türelmesnek kell lennem, mert az izom nehezebb, mint a zsír, és szép lassan remélhetőleg több izmom lesz mint hájam. :P Viszont többen mondták, egy kollégám speciel pont ma, hogy tökre látszik, hogy fogytam, és milyen jól nézek ki. Mondjuk én látni nem látom magamon a változást - még -, de sokkal-sokkal-sokkal jobban érzem magam a bőrömben, százszor jobb az állóképességem, mint pár hónappal ezelőtt, és már önmagában a tudat, hogy teszek magamért, nagyon sokat jelent. De nem ülök a babérjaimon, és majd mindenképp írok a fejleményekről pár hónap múlva megint. :) 

2017. június 8., csütörtök

árad a csí

Nem tudom, mi van, most valami nagyon pozitív hullámhegy (sic) van éppen, és most először igazán jól éreztem magam otthon. 
Bazi nehéz ez a kétlakiság nekem, az az igazság, és eddig - különböző intenzitással, ugyan, de mindig - ahányszor hazamentem, kicsit olyan volt, mintha szerepet játszanék, ezt nem tudom jobban megfogalmazni, de tudjátok, amikor az ember folyamatosan akaratlanul is kívülről látja magát és valahogy nem tud önmaga lenni, akárhogy is akar, nem tud nem gondolkodni a helyzeten, amiben éppen van, és nem tud csak simán ott lenni valahol anélkül, hogy bármit is gondolna róla külön. Nem tudom, ez mennyire érthető így, de szerintem aki érzett már így, az tudja, mire gondolok, aki meg nem, az örüljön neki... Kábé egy konszekutív tolmácsolási helyzethez tudnám hasonlítani, hogy nem arra gondolok, amit mondok, hanem arra, ahogy, és folyamatosan felülbírálom magam, hogy mit és hogyan mondjak, és nem "érzem át" a mondanivalómat, ahogy egyébként egy természetes beszélgetésben lenne, hanem állandóan kontrollálom. (Azért nem a szinkrontolmácsoláshoz hasonlítom, mert ott sose volt időm még ezt is észrevenni :D) Na de ez persze nem azt jelenti, hogy amiket mondtam, azokat nem gondoltam komolyan/őszintén, csak hogy valahogy más tudatállapotban voltam. (Pedig nem is ittam, most meg de! Lehet, hogy ez az összefüggés...? :P) Plusz eddig mindig szenvedtem azzal, és ez volt, hogy tényleg fájdalmas, sírásba torkolló szenvedés volt, szóval nem iróniával mondom, hogy mennyi időre menjek haza? Ha kevés nap (4-5), akkor senki nem fér bele (eléggé), és az nyilván már rég nem téma, hogy mindenkivel eleget találkozzak, mert ahhoz haza kéne költöznöm; ha sok nap (6+ - a 5-6 nem tudom, melyik kategóriába esik :D), akkor mindenkivel többször is tudok találkozni, viszont elégnek az se elég, és cserébe utána hetekig heverem ki a honvágyat meg a "biztos ne költözzünk-e haza most rögtön" dilemmát. Meg hogy mikor menjek/menjünk - a családi izé (nem nyomás, inkább hagyomány) azt diktálná, karácsonykor például mindenképp, B. viszont ez ellen mindig hevesen tiltakozik, mert Ő nem szereti a számára erőltetett családi ünneplést (pláne egy ateista-zsidó családban :D). De ha a karácsonytól mint kivételtől el is tekintünk, akkor is, ugye hétköznap mindenki dolgozik, és este+hétvégén érnek rá, szóval nehéz egyeztetni, plusz ugye ott van, hogy mi kettesben is szeretünk utazni, de ugyanazt a szabadságot nem tudjuk mindkét célra felhasználni, hát szóval nem könnyű, na, persze senki nem is mondta, hogy az lesz. 
Viszont most ez egyáltalán nem volt, se a "szerepjátszós" érzés, se az azon való vekengés, hogy elég-e ennyi nap - nettó három és fél volt, szóval elég rövid -, egyszerűen csak baromi jól éreztem magam, és most először az volt a benyomásom, hogy nem bántottam meg (akaratlanul se) senkit se azzal, hogy mennyit (nem) találkoztam vele. Nem tudom, ez minek köszönhető, lehet, hogy az előző heti olaszországi nyaralásnak, amiből teljesen kisimulva jöttem haza (azóta is hámlok :D), lehet, hogy annak, hogy egy nagyon kedves barátnőnk esküvőjére mentünk haza eleve (majd akarok írni róla, csak várom a képeket, de iszonyú jó volt), és ebben a szellemben telt a hosszú hétvége, vagy egyszerűen csak végre sikerült (valamennyire) dűlőre jutnom a Luxembourg vs. Budapest dilemmával, fogalmam sincs, de a lényeg, hogy nagyon remélem, hogy a jövőben is hasonlóan fogom érezni magam otthon! <3

2017. június 1., csütörtök

Kalandok Kalábriában

Hát ez a hét valami fantasztikus volt! Képekben mondom el :)

Vasárnap (május 21.) reggel 6-kor ment a gépünk, annyira nem esett jól 4:45-kor beülni a taxiba, de motivált, hogy megyünk délre, a melegbe, a napsütésbe. És lőn, nem is kellett érkezésig várni a napsütésre :)

A Luxair nem sokáig hagyott minket éhezni!

8 körülre értünk Lamezia Termébe, ahol a G7 miatt hosszasan kellett várakozni az útlevélellenőrzésre. A repülőtér épületéből kiérve rögtön megtaláltuk a buszt, ami bevitt volna a vasútállomásra, ha lett volna jegyünk, de nem volt, és csak bent lehetett venni, a sofőrnél nem, úgyhogy ezt a buszt le is késtük, mert pontosan indult - pontosan 2 perccel azután, hogy a sofőr elküldött minket jegyet venni. De egyébként ráértünk, 10:42-kor indult a vonatunk Messinába, szóval bőven belefért plusz félórát várni a buszra.

Olyannyira, hogy amikor végül beértünk a vasútállomásra, még volt egy óránk, úgyhogy sétáltunk egy rövidet, és beültünk egy cukrászda teraszára kávézni-sütizni (semmi sós kajájuk nem volt...), nagyon élveztük, főleg, hogy a kerthelyiség tele volt gyíkokkal, akik ide-oda rohangásztak. :D

Itt B. éppen észrevette egy n+1-edik gyíkot :D



Utána sétáltunk még egy kicsit...

... aztán elvonatoztunk Messinába, vagyis először Villa St Giovanniba, ahonnan komp vitt át Messinába - az egész utunk alatt egyedül ekkor esett az eső.

Messina kikötője
Messinában a szállásunkhoz érve ez a lépcsőház fogadott. Nem tudok vele betelni, életemben nem láttam ilyen szép lépcsőházat. Minden induláskor és érkezéskor gyönyörködtem benne... :)



Ez pedig a panoráma az ablakból.
A szállás többi részlete elhanyagolható, a szoba rendben volt, de az utca nagyon hangos, a wifi, a reggeli, és a személyzet angoltudása iszonyat gyenge. Az első reggelinél megkérdezte az egyik helyi lány, hogy kérünk-e felvágottat, sajtot, tojást, de ekkor már majdnem végeztünk, úgyhogy mondtuk, hogy esetleg másnap. Másnap eleve nem volt előkészítve a reggeli akkorra, amikor odamentünk (7:30-tól volt, 7:50-kor semminek se híre, se hamva), aztán végülis kitették a cuccokat, a sonkát meg a sajtot is (legolcsóbb lapka), a tojást meg láttuk, hogy ott van a hűtőben, de azóta sem kaptunk belőle :D

Első délutánra séta és a városi látnivalók kimaxolása volt betervezve, ezt teljesítettük is. Ami elég nagy meglepetés volt, hogy vasárnap ellenére egy templom se volt nyitva! (Később, este, kinyitottak.) A képen a dóm látható, ami marha jó mintás, viszont nem fér bele egy képbe az óratoronnyal együtt. Cserébe éppen valami esküvő zajlott, amiről nem tudtuk eldönteni, hogy igazi-e vagy jelmezbál, mert a menyasszony 10 évesnek tűnt... 




Itt mutatja az angyal, hogy 2017. május 21-e van volt.


Se (nemhéber) felirat, se semmi, online se találtam meg, hogy ez mi lehet. Én valami zsidómentésre gyanakszom, de lehet, hogy teljesen félreértem a helyzetet...

Olajfák helye


Elhagyatott galéria a belvárosban, amin még így is látszik, hogy milyen szép lehetne.

Messinában három templom van három dombtetőn (a dómot leszámítva), úgyhogy fogtunk magunkat, és mindhármat megnéztük, illetve mindháromról lefényképeztük a másikat/másik kettőt, meg a panorámát. Eközben némi általános benyomásunk is támadt a városról, nekem például az, hogy baromi gondozatlan és igénytelen, mindenhol szemét van az utcán, abszolút nem akadálymentesített, és úgy általában a Balkánra emlékeztet. Vannak szép épületek, meg kétségkívül jó a panoráma a tengerre meg a kikötőre, de úgy általában engem nem nyűgözött le.

Az első zárt templom, sehol egy lélek.


Biztos, ami biztos, azért II. János Pállal pózoltam :D



Mázlink volt, mert bár aznap végig ilyen idő volt, a kompót kompút után nem esett egy csepp eső sem!

Útban a következő templom felé. Szökőkút egy gyakorlatilag teljesen közép-európai lakótelep közepén.

Ott látszik az első zárt templom. Ez az erkély marha jó egyébként, tele van növényekkel.


Sehol senki.



Az egyik példa a "balkánságra"...

... és a másik :D :D Vicces, de közben azért mi ez már a város közepén? 

Útban a harmadik templomhoz...

... ami tök cukker volt, de sajnos szintén zárva.

Ezután visszamentünk a hotelbe aludni egy kicsit, mert teljesen ki voltunk ütve a negyed 5-ös keléstől és az azóta folyamatos talponlevéstől. Itt látható a gyönyörű B. a gyönyörű lépcsőházban, amikor másodszor is elindultunk, kora este.

Mivel a szárazföldet nagyjából kimaxoltuk, a tengerparton sétáltunk. 

Az ott Calabria, konkrétan Villa St Giovanni, ahonnan jöttünk komppal.

Aztán visszamentünk a "belvárosba" és a dóm közelében találtunk egy ilyen szemetest,

meg egy ilyen fun factet Shakespeare-ről :D

Aztán bementünk a dómba, amit időközben kinyitottak. A motívumok izgalmasak, de amúgy semmi különös.

Az viszont elképesztő, hogy a lépcsőknek az oldalán ilyen minta van!

Amikor már végképp telítődtünk a kultúrával, elmentünk VOLNA abba az étterembe, amit a tripadvisor ajánlott mint a legjobbat Messinában, de kiderült, hogy az interneten írt fél 8 helyett 8-kor nyitnak, de ez kiírva nem volt sehol, hanem egy rettentő bunkó pincérlány közölte velünk félig olaszul, és közben ha jól értettem, el is küldött minket az anyánkba, úgyhogy inkább a második legjobb étterembe mentünk, ami egy pizzéria a tengerparton, a kikötőtől nem messze.

Itt ettem ezt a nagyon finom pizzát, ha jól emlékszem tonhal, kétféle sajt, sárga koktélpari és lilahagyma volt rajta :)

Még azt mindenképp meg kell mutatnom, hogy a fürdőszobánkban ilyen (hangulat?)világítás volt :D

A hétfői (május 22.) program a városnézésnél sokkal izgibbnek ígérkezett: az volt a terv, hogy elmegyünk Vulcano szigetére (a Lipari- vagy Éoli-szigetek egyik tagja), ahova Milazzón keresztül hajóval lehet eljutni. Na most annyira ügyes voltam, hogy a Milazzóba menő busz menetredjét elnéztem, és azt hittem, a város tök másik végéből indul, szóval villamosoztunk egy csomót (ráadásul blicceltünk, mert a megállóban nem lehetett jegyet venni, és a villamoson se) oda, amelyik környékről a busznak mennie kellett volna, de ott fogalmunk se volt, merre tovább, úgyhogy megkérdeztük az un poco angolul tudó helyi bkv-irodista nénit, aki csóválta a fejét, és közölte, hogy menjünk vissza a villamossal a vasútállomásra, és ott lesz a busz is. És akkor megnéztem figyelmesebben a milazzói busz menetrendjét, és kiderült, hogy sikerült az apróbetűs jelmagyarázatot észrevennem csak, amiben az van, hogy egy-két járat valóban erről a környékről megy, de amúgy a többi nem - az mondjuk nem volt odaírva, hogy a többi honnan, és hogy milyen megállói vannak, de a luxemburgi tömegközlekedésen edződött magyaroknak ez meg se kottyant (itt egy csomó buszon nincsenek se kiírva, se bemondva a megállók, mondjuk a sofőrök kicsit több eséllyel tudnak legalább egy olyan nyelven, amin én is :D), szóval visszavillamosoztunk a vasútállomáshoz, ahol tényleg ott volt mellette a buszállomás és a mi buszunk is, de előtte a kánikulára való tekintettel vettünk vizet, a helyi bácsik legnagyobb örömére, akik teljesen odavoltak, hogy turisták mentek be a boltba. :D Na és ez a kép akkor készült, amikor a villamosmegállóhoz mentünk (először).

Kilátás az emeletes busz tetejéből, Messinából kifelé.
Öt perccel azután, hogy megbeszéltük B.-vel, hogy sehol egy magyar, és leültünk az emeletes busz töküres elejében fönt, megjelent a Messinában fellelhető másik két magyar és leült mellénk. Innentől kezdve az út teljes időtartama alatt hallgattunk vagy nagyon halkan beszélgettünk csak :D
Kéretik továbbá észrevenni az autópálya igencsak olaszos konstrukcióját (minden iránynak külön felüljáró, nem viccelek!). 

Lassan megérkezünk Milazzóba, mellettünk ott a gyönyörű Tirrén-tenger. 

Itt pedig a hajóra várva a kikötőben egy isteni, echte focacciát eszem, amit egy echte olasz pékségben vettünk, ahol a pék természetesen egy mukkot se beszélt angolul, de nem is kellett, mert mutogattunk. 

Megérkeztünk Vulcanóra! Hihetetlen izgalmas volt tényleg, kénes talaj mindenhol, záptojásszag ott, ahol füstölgött a talaj, a következő képek a kráterhez felvezető utat illusztrálják. 

Még gyorsan betoltunk egy fagyit - ez konkrétan pisztáciás csoki -, annyira meleg volt, meg kellett a hegymászáshoz az energia. 




















Itt már majdnem visszaértünk a hegy aljára, és a jól megérdemelt frissen facsart narancslevet fogyasztjuk. 

Amikor pedig teljesen leértünk, ezen a strandon próbáltuk túlélni a kánikulát. Isteni volt! És itt történt, hogy labdáztunk, és egy óvatlan pillanatban egy kutya elmarta B. elől a labdát a vízben, és egyszerűen nem volt hajlandó visszaadni neki... :D Végül az lett a megoldás, hogy B. megkaparintotta valahogy, odadobta nekem, de a kutya jött, úgyhogy én kidobtam a partra, ahol ott volt a kutya gazdája, aki próbálta a kutya figyelmét elvonni egy bottal, de hiába, mert a labda sokkal jobban érdekelte (minket is, én ott röhögtem a vízben, annyira vicces volt az egész helyzet, Chaplin-filmbe illő), úgyhogy odaintett nekünk, mármint a gazda, és labdástul-kutyástól eltűnt. Majd kb. 6-7 perc elteltével megjelent a labdával, de a kutya nélkül, és visszadobta nekünk a vízbe. :D



Kedden (május 23-án) visszatértünk a kontinensre, a csizmába, és elkezdtük a kalábriai felvonást. Az első állomás Scilla [silla] volt, hát valami elképesztően szép. A víznek tényleg olyan a színe, mint a képeken, semmi filter vagy fotosopp nem került használatra (sic)!




Ettől a boltíves lejárattól nem messze volt a szállásunk. Barbara, egy 50-es, nagyon dekoratív és nagyon kedves, ámde angolul egy szót nem beszélő házigazdánk fogadott minket, aki nagyon aranyosan és lassan beszélt hozzánk olaszul, majd egy ponton kiderült, hogy... LENGYEL. :DDD Úgyhogy onnantól fogva lengyelül beszéltünk, és teljesen oda meg vissza volt, hogy én tudok lengyelül, külön sós reggelit csinált nekünk másnapra (az olaszoknál a cukor cukorral dívik), és elköszönéskor mindkettőnket megpuszilt, és mondta, hogy vigyázzunk magunkra. :D 



Igen, ilyen létezik!

Más hajával ékeskedik (vagy csak nem akar a képen szerepelni... ki tudja...)

Ebéd előtt két perccel.

Délután a kissé hideg, ámde gyönyörű átlátszó és tiszta vízben strandoltunk. 

Aztán elindultunk felfedezni a várost.



Azon túl, hogy igen, baromira leégtem első nap, ez a világ legjobb papucsa, tiszta bőr, iszonyat kényelmes és mindenhova adekvát!





Ott lakunk!




:O :D








Az olasz kollégám tanácsára kipróbáltam az Aperol spritzet, finom! 

Ez a szálláshelyünk (B&B Casa Vela, muszáj reklámoznom őket, annyira szuperek!), specialitása, a chopping board, amin helyi kajákat lehet megkóstolni, ilyen tapas-jellegű az egész, nagyon finom és tápláló! (Középen a kis tálban bergamottos méz van.)

Miután berúgtunkvacsoráztunk, elmentünk naplementében is megnézni a városkát :)


Ez az egyik kedvenc képem a hétről.







A szerdai (május 24.) reggeli szerves része ;)

Mivel Scillát egy nap alatt bőven meg lehet nézni (strand incl.), szerdán nem volt nagyon mit tennünk, de délelőtt még ottmaradtunk a városban, hogy ha mégis van felfedezetlen terület, akkor az nehogymár úgy maradjon. És például felfedeztünk egy partszakaszt tele apró pici rákokkal, úgyhogy a sétálás után ide jöttünk vissza (ez a szállásunktól kb. 100 méterre volt), és B. a rákokkal volt elfogalva, én meg áztattam a hideg vízben a leégett lábamat.

Összeöltöztünk :D





Itt áztatom a lábamat, nadrágostul, biztos, ami biztos.

Aztán már végképp nem volt mit csinálnunk, úgyhogy megebédeltünk a szálláson, fénykép ezúttal nem készült (nyugi, nem vagyok beteg), de nagyon finom volt megint, én helyi sült füstölt sajtot, scamorzát ettem salátával, B. meg lasagnát. Aztán kimentünk a vasútállomásra, ahol összefutottunk azzal a nővel, akit aznap reggel jól megnéztem magamnak reggeli közben a szállásunk teraszán, nagyon csinos volt és profi fényképezőgép volt nála hatméteres objektívvel, és mondtam B.-nek teljesen spontán, hogy én tök szívesen lennék fotós-újságíró, hogy ide-oda megyek, írok róla meg fotózok, és ezért még nekem fizetnek, that's the dream, de tényleg (persze nem egyedül, akkor meghalnék), na és a vasútállomáson ott volt ez a nő, és szóba elegyedtünk, és kiderült, hogy újságíró, és egy stuttgarti lapnak ír utazási témájú cikkeket, és most is emiatt van itt, és előző nap volt az Etnán, most meg utazik tovább, és szombaton megy vissza. :DDD Boszi vagyok!

Next stop: Tropea. Meg kell, hogy mondjam, Messinával holtversenyben ez a város tetszett a legkevésbé, és talán azért, mert az olasz kollégáim, meg Olaszországban is mindenki, akivel szóba került, hogy milyen helyekre megyünk, mind javasolták is Tropeát, illetve amikor megtudták, hogy megyünk oda is, akkor lelkesen bólogattak, hogy hát az valami fantasztikus. Nekünk három dolog volt fantasztikus, abból is a legesleglegebb a szállás és azon belül is az ellátás. Először is mindennap 5 körül aperitifet szolgálnak föl, az első napi ezen a képen látható. Az ital prosecco és narancslé. Aztán. Úgy foglaltuk a szállást, hogy reggeli incl. (mindig így szoktuk), és a helyszínen kiderült, hogy három verzióból lehet választani, az első, hogy a szobába (az erkélyre) kérjük a reggelit, a második, hogy elsétálunk X bárba, a harmadik, hogy elvisznek reggel 9-kor egy másik hotelbe, ahol a jacuzzis medence partján lehet reggelizni (nem viccelek). A poén kedvéért az első verziót választottuk, és ehhez kaptunk egy listát, amin be kellett jelölni, miket kérünk. Az eredmény a következő képen látható (a kávé és a tej nem is fért rá a tálcára).

Mindenből, amit kértünk, duplán hoztak, és olyasmiket is, amiket nem is kértünk. Elképesztő, ennyi kaját ketten együtt nem láttunk összesen életünkben. Egy részét megettük, egy részét elcsomagoltuk és később ettük meg, egy részét (ami be volt csomagolva) visszaadtuk. :D 
Na, de vissza a szerdához, tehát az aperitif elfogyasztása után elindultunk felfedezni a várost. 



Erre a kilátóteraszra kiérve kiderült, hogy már megint Luxemburgban vagyunk, mert a strand (alább) mélyen alattunk van, hosszasan le kell battyogni egy lépcsőn. A következő napokban elég sokszor tettük meg ezt az utat #zsírégetés




Az ott a "szigeti Szűz Mária templom", ami kamu, mert ez abszolút nem sziget, még csak nem is félsziget.



Így néz ki a város a templom felől.

Mi is így nézünk ki a templom felől...




A második fantasztikus dolog ez a pizza volt ("Pinturicchio", és az étterem neve is ez volt, szóval ez saját specialitás - kétféle sajt, minimális bacon, friss rukkola és paradicsom, még sajt), életemben nem ettem ilyen jót. 

Aztán hogy, hogy nem, Tropeában is lement a nap.





Csütörtökre (május 25.) nagyon ambíciózus tervünk volt (amiben szerepelt ennek a gyönyörű virágnak a lefényképezése is... na jó, nem), hogy tudniillik elmegyünk gyalog a Capo Vaticanóhoz, ami 8 km a google szerint. Lelövöm a poént: nem mentünk el, mert bár nem sütött a nap, illetve csak néha bújt elő, borzasztó meleg és fülledt volt az idő, és az út végig az autók mellett vitt; viszont megnéztünk egy temetőt és vettem ruhát Bori szombati esküvőjére egy kínai boltban. :D 

A temető: mindenhol (többnyire borzalmas) portrék és 50-60 éves korban való elhalálozás - ezen a képen egyik se látszik.







A sikertelen kirándulás helyett inkább strandolni mentünk és milyen jól tettük!

Fölfedeztük ugyanis, hogy ha használjuk az úszószemüvegünket, akkor e mellett a szikla mellett egy teljes National Geographic-poszter tárul a szemünk elé, halak, tengeri sünök, csigák, kagylók, mindez a felül teljesen átlátszó, lefelé egyre sötétkékebb vízben. Csoda! (Aka. a harmadik fantasztikus dolog Tropeában.)


A halak csodálásán kívül nem nagyon csináltunk mást, visszamentünk egy idő után a hotelbe sziesztázni, aztán elsétáltunk a kikötőhöz.


Ahol a további program a tengeri sünök viselkedésének megfigyelése (B.) és a lábáztatás (én) volt. :D

Aztán visszamentünk a városba, "rendesen" megnézni a naplementét.


Szép lenne, csak valaki beleállt a képbe :P

Fileja Tropeana a naplementében (ami nem látszik) - ja, azt ki is hagytam, hogy az a reveláció és epifánia és pálfordulás történt, hogy még Scillában kiderült, hogy van egy fajta fekete olajbogyó, amit én is szeretek!!! :D

Az aznapi aperitif megvárt minket, hiába nem voltunk a szobában ötkor... :D Ezúttal egy másikfajta süti és őszileves prosecco volt a menü.

Pénteki (május 26.) reggeli - tanulva az előző napiból, amit még azóta se sikerült megemésztenünk, jóval kevesebb dolgot kértünk, amelyek ezúttal elfértek a tálcán és bennünk is. :D

Az utolsó pár órát Tropeában némi sétával és sok strandolással töltöttük. 


A parton fölfedeztünk egy barlangot is (a templom alatt).



Itt pedig már meg is érkeztünk az utolsó állomásra, Pizzóba. Az eredeti terv szerint Lameziában töltöttük volna az utolsó két éjszakát, de miután biztossá vált, hogy ott nincs semmi látnivaló (nincs itt semmi látnivaló!), de még a tengerpart is k. messze van, úgy döntöttünk szerdán, hogy lemondjuk az ottani szállást és keresünk egy másik ilyen Tropea/Scilla-jellegű cuki tengerparti várost, ahol ha más nincs is, legalább a strandon lehet dögleni, ha már minden kultúrprogramot kimaxoltunk. Úgyhogy a kb. három opció (városnevekre nem emlékszem, random települések Tropeától északra a parton) közül a google képtalálatai alapján Pizzóra esett a választásunk, és milyen jó, hogy így lett, kár lett volna kihagyni, nekem sokkal jobban tetszett, mint Tropea!

Több mint EU-konform játszótér a vasútállomással szemben, közvetlenül a tengerparton :D

Ez pedig az apartmanunk erkélye... :D

Kilátás, alattunk az óváros és a strand *.*


Belváros - egészen más építészeti stíl, engem kicsit Barcelonára emlékeztet, meg néha Párizsra, a sok kovácsoltvas elem miatt. Rengeteg volt a bóvliárus.





Na igen, szóval a szállásadónk elmondta, hogy két fontos látnivaló van Pizzóban (és környékén), az egyik a kastély (aznapra már bezárt), a másik pedig a településtől másfél kilométerre levő sziklatemplom (Chiesetta de Piedigrotta), ezeket mindenképp nézzük meg (továbbá keressük föl ezt meg ezt az éttermet), aztán mehetünk a strandra másnap. :D Úgyhogy szófogadóan elindultunk a jelzett úton a kiezetta felé, nagyon vicces volt a tűző napon az autóút szélén gyalogolni, de kárpótolt a bal oldalunkon a tenger :)



Megérkeztünk, 2,5 euró.


Igen, az ott John Kennedy és II. János Pál, mert miért ne.

A kultúrprogram után jött a testkultúra, itt s(z)en(y)vedtünk a vízben egy órát kb. 

Kedvenc virágaim a szállástól 20 méterre, egy kapu fölött.

Saját, különbejáratú naplementénk, amit az erkélyről csodálhattunk meg (itt éppen).

A hálószoba egy része :)

És hát aztán muszáj volt elmenni vacsorázni.





Aznap este egy másik fajta tésztát próbáltunk ki, ez is nagyon jó volt!

Szombat (május 27.), gyakorlatilag az utolsó nap. Mivel a reggelit nem a szálláson, hanem egy közeli bárban kaptuk, rögtön utána a belvárosban sétáltunk egy kicsit sokat.


A képen balra, a legeslegszélen, ahol látszik egy piros tetős, sárga-fehér épületnek egy része, na az a mi erkélyünk ottan egy fregolival :))


"Össze lehet vágni", mondta B. És tényleg, végülis. :P





Fölfedeztem, hogy az egyetlen képeslap, amit megvehető minőségűnek ítéltem, pont ezt az utcát ábrázolja :D


9:00 helyett 9:40-kor már ki is nyitott a kastély :D

Ezen közelebbről is látszik az erkélyünk (is), a kép bal oldalán, a teljesen sárga épülettől balra, piros tető, zöld zsaluk :)



Hát nem megint le kellett mennünk a partra, ebédelni?

Hát de.



És mi bizonyisten pizzát szerettünk volna, de mint megtudtuk, azt az olaszok ebédre nem esznek, így lett panino, ami végülis szendvics, de elég igényesre sikerült.

Ezeket Őket Ezeket nem közvetlenül a panino után ettük, csak a kettő között nem volt semmi fényképezhető :D Amúgy itt is pizzát akartunk, de itt még étlap se volt, és közölte az amúgy nagyon szívélyes pincér, hogy náluk minden frissen készül, és helyi alapanyagból, és ez meg ez van, válasszunk. :P 

Nagy nehezen megtaláltuk a postát, és úgy találtam, hogy a nyitvatartását meg kell örökítenem: hétfő-péntek 8:20-13:35, szombat 8:20-12:35.


Az utolsó (kötelező, mert helyi) kulináris élményünk pedig a tartuffo, ami tulajdonképpen egy nagyobb fagyigombóc, különböző ízekből áll, illetve a klasszikusnak a belsejében folyékony étcsoki van. Elég jó, de szerintem sokkal följebb van hype-olva, mint amilyen, mert ha veszek két gombóc különböző ízű fagyit, akkor a végeredmény szempontjából ugyanott vagyok.

Az utolsó olasz naplemente.



És az utolsó olasz reggel, vasárnap (május 28.) 6:50.

A lameziai reptéren örülünk, hogy odaértünk. Nem volt biztos, hogy így lesz, ugyanis először is, aki kivitt volna minket a reptérre, arról kiderült, hogy kórházban van ("de minden oké"), úgyhogy a szállásadónk jött személyesen és vitt minket, csak sajnos félúton (se) megálltunk tankolni, és tévedésből benzin helyett dízelt tankolt (mint kiderült, nem a saját kocsija), amitől az autó meghalt, úgyhogy föl kellett hívnia egy haverját (nem az autónak), hogy azonnal jöjjön és vigyen minket. 9:05-kor indult a gépünk, 8:25-re értünk a check-in pulthoz, ahol a néni mérgesen kiabált (vagy csak olaszul beszélt) velünk, hogy hogy képzeljük, hogy ilyenkor érkezünk és egyáltalán, ehhez képest utána még három sort kellett végigállnunk, és messze nem mi voltunk az utolsók, akik a géphez érkeztek. De ezt a kép elkészültekor még nem tudtuk, itt épp az első és a második sorbaállás között vagyunk. :D

Nápoly és a Vezúv

A svájci Alpok, valamikor ekkor reggeliztünk a gépen :D

Remélem, egyértelmű a tanulság: mindenki menjenek Calabriába! :)